„A kép, ami nem készülhetett volna el máskor”
részlet a „Megalkotlak” című könyvből
Vannak képek, amelyek nem ismételhetők meg. Nem azért, mert a beállítás különleges, vagy a technika megismételhetetlen. Hanem mert az idő – a pillanat – egyszeri. Az a valami, amitől jelentést kap, csak akkor és ott volt jelen. Nem előtte, nem utána. Csak ott.
Volt egy lány. Egy fotózásról egyeztettünk hetekkel korábban, aztán eltűnt. Majd egy nap mégis megjelent. Zaklatottan, halk szavakkal. A stúdió, amit akkor a lakásunk egyik sarkában alakítottam ki, csendesen várta. Leült egy zsebes fotelbe, ami mintha megérezte volna a szándékot – körülölelte. A fotel, a maga puhaságával, megszelidítette őt. Majd tárgyilagosan közölte: Azért nem jelentkeztem mert nem tudom kifizetni a fotózást. Most másra kell a pénz.
Csak bólintottam. Aztán csend lett. Vastag, nehéz csend. Olyan, ami beszél. Éreztem, hogy ezeknek a perceknek súlya van. Értékük.
Halkan beszélni kezdett. Először magáról. Az életéről. Zavartalanul, együttérzően hallgattam, majd magam sem tudom melyik drámai ötlettől vezérelve, elővettem a gépem. Letettem az asztalra, mint aki nem is akar fotózni – csak hallani, ami megszületik.
Aztán megtörtént. A pillanat belépett. Nem kopogott. Nem hívatta magát. Csak ott volt. Az ujjam a kioldóra simult. Először csak egyetlen kép. Majd még egy. A csend hatásszünetei közt. A lány mozdulni kezdett – nem utasításra. Ösztönből. Megéltük. Nem irányítottuk. Csak engedtük.
Aznap nem portrékat készítettünk. Emléket. A sorozatot végül ajándékba adtam neki. Mert amit ott együtt létrehoztunk, az nem szolgáltatás volt. Az egy másik szint. Egy találkozás.
És talán az a kép – az első kattintás – még mindig ott van benne. Mint ahogyan bennem is.
Mert ez nem egy kép lett.
Ez a pillanat volt maga.