Az árnyképészet a fotózás egyik legizgalmasabb kérdése: vajon a művészet képes felülírni saját látásmódunkat? Vagy a fény az, ami valóban felfedi a valóságot, amit eddig rejtegettünk?
A fotográfia mindig is két véglet között feszülő ima volt számomra: a teremtés és a gondoskodás között. Az egyik pillanatban még istenként teremtesz – irányítod a fényt, a modellt, az árnyékot. –, a másikban már csak kertészként ápolod a pillanatot, amit nem lehet visszahozni. Az alkotásban az ember hinni tud, a gondoskodásban türelmesnek kell lennie.
Én az elsőt jobban ismertem. A másodikhoz mindig késve érkeztem.
Furcsán neveltem a növényeket. Mert akár a félbehagyott sorozataim, idővel mindig szürke kórókká váltak.
A levegőjük megfogyatkozott, a fényük kihunyt – nem rossz helyen voltak, csak túl közel hozzám.
Hiányzott a ritmus. A gondoskodás ritmusa. A fotózáshoz is hasonló: a záridő, a légvétel, a pillanat közti szünet. Én akkoriban nem tudtam szünetet tartani. Csak módszerekhez folyamodtam. És módszeresen végül mindig kiszáradtak.
Volt egy makacs, tüskés kaktuszom is. A szekrény közepén foglalt helyet, egy pasztellbe fulladt, viaszillatú szobában, -túlélőként.
Fény nélkül is élt. Viszont azt már nem irigyeltem tőle mikor egyik éjjel leesett a szekrény tetejéről.
Nem tudom, honnan vett bátorságot az ugrásra, de ez az egész olyan volt, mint egy beismerés. Mintha ő is megunta volna a közös kudarcunkat.
A lámpafény vakítóan hideg volt. A kaktusz a földön hevert, tüskéi szanaszét, mint egy szétszórt emlék.
Kesztyűt húztam – gumikesztyűt a kesztyűre –, rétegezve magamra a bűntudatot, mint amikor egy túlexponált képet próbálsz megmenteni, miközben tudod: a fény már mindent elárult.
Pizsamában, csizmában vittem le a megsemmisítőig.
A hó odakint hatalmas pelyhekben hullott, a világ tompán, hangtalanul omlott körém. Mintha ködbe oltott álom lett volna.
A lámpák fényudvarában minden szemcse láthatóvá vált – akár egy végtelen expozíció, ahol a világ már nem mozdul, csak én remegek tovább.
Ott álltam, pizsamában, csizmában, kaktusztalanul.
Ezzel együtt a múltammal, emlékfoszlányokkal, amik átcikáztak rajtam, mint egy negatív filmcsík.
Rájöttem, hogy az ember gyakran nem a magánytól fél, hanem attól, hogy a szeretet karbantartást igényel.
A fotó is ilyen: a kép megszületik, de életben tartani már munka.
A történet nem ott ért véget, hogy kaktusztalanná váltam.
Mert minden tüske, amit akkor belém szúrt, az életben később az ébresztőm lett.
Az Artantiq látásmód nem abból született, amit tudtam a fényről – hanem abból, ahogyan megégetett.
________________________________________
A fény sosem hízeleg.
Humorral habosított melankóliával egyszerre mondanám: a fény és a fájdalom mindig egy kávézóban találkoznak, ahol az egyik sosem fizet a másik helyett.
A fotós dolga nem csupán az hogy megmentse, hanem hogy megértse őket.
Megtanultam, hogy a fényben nincs objektivitás. A szabályok, az expozíciók, és értékek mind csak szavak a csendben.
A valódi művészet ott kezdődik, ahol a technika véget ér, és a látásmód – a saját látásmód – vállalja a következményeit. A fény nem objektív. A fény vallomás.
És minden árnyék mögött ott lappang valami, aminek szeretne látszani.
________________________________________
Most, ha visszagondolok arra a kaktuszra, olyan jó hogy nyomot hagyott.
És talán ez a fotográfia lényege is:
Szeretni kell a fényt, hogy visszafogadjon. Mert a művészet nem dolog – találkozás. A látásmód sem csupán mellékhatás.
A fény és az ember közös egymásra találása.
Azt hiszem, valahol itt kezdődik az Artantiq.
Ott, ahol a fény már tudja, hogy több vagy annál, mint ahogyan megvilágít.