Vannak tárgyak, amik nem szólnak hozzád.
Csak ott vannak.
Nem harsányak, nem kérkednek.
Nem azért választod őket, hogy kitöltsenek egy helyet – hanem mert valamiért visszanéznek rád.
Talán egy kopott faasztal.
Egy repedezett váza.
Egy rozsdás lámpa.
Egy megsárgult könyv.
Egy régi tükör.
Önmagukban egyik sem különleges.
Mégis történik velük valami, amikor egymás mellé kerülnek.
A tárgyak ugyanis nemcsak helyet foglalnak el.
Hangulatot is.
Sokszor megkérdezik tőlem, honnan kerülnek elő azok a kellékek, amelyek a képeimen láthatók.
Nincs rá egyszerű válasz.
Bolhapiacokról.
Padlásokról.
Műhelyekből, dobozok mélyéről.
Néha pedig nem hétköznapi helyekről: A múltból.
Nem az számít, honnan érkeznek.
Hanem az, hogy amikor meglátom őket, már tudom, hogy egyszer valakinek a történetében szerepet kapnak.
Nem gyűjtöm őket.
Inkább hazatalálnak.
Van közöttük olyan, amelyik évekig csak csendben vár.
Más már másnap egy fotózás része lesz.
És akad olyan is, amely soha nem kerül kamera elé.
Mégis fontos.
Mert emlékeztet arra, hogy a hangulat nem a fényképezőgépnél kezdődik.
Hanem jóval előtte.
Abban a pillanatban, amikor egy tér lassan elkezd történetté válni.
A stúdió számomra sosem díszlet volt.
Sokkal inkább egy hely, ahol a tárgyak megtanulnak együtt lélegezni.
Nem tökéletesek.
Nem egyformák.
Van rajtuk kopás, karc, múlt.
Talán éppen ezért működnek.
Mert az ember sem hibátlan.
Amikor belépsz egy fotózásra, lehet, hogy először csak egy széket látsz.
Egy függönyt.
Egy régi bőröndöt.
Egy lámpát.
De én már azt a történetet látom, amely néhány perc múlva megszülethet közöttük.
Talán ezért hiszem, hogy egy kép nem a zár kattintásával kezdődik.
Hanem azzal a csenddel, amelyben minden a helyére kerül.
Hangulatba rendezve.
