A holdfény áttetsző fátyolként simult a kanyargó csatornák felszínére, fényesre festve a vizet kékes ezüsttel. A gondolák árnyai hangtalanul suhantak, mintha az idő maga is visszafogott lélegzettel figyelné, ahogyan Velence egy újabb titkos éjszakára készül.
Kovácsoltvas híd korlátjának dőlve tartottam a kamerát. Nem egy tökéletesen komponált képet akartam, hanem egy érzést – a város lelkét, ahogy a hideg, ködös levegőben keveredik az elmúlt századok suttogásával. Tipp: ha valódi történetet akarsz mesélni a fotóiddal, ne félj az árnyékokkal játszani. Egy jól elkapott ellenfény vagy rejtélyes félhomály többet mesél, mint ezer színpompás részlet.
Ahogy tovább haladtam a Rialto-híd árnyékában, egy díszesen öltözött alak bukkant elő a homályból. Maszkja aranyozott peremén megcsillant a lámpások fénye, palástja finom, sötétbársony anyaga halkan suhant a macskaköveken. – Idegen vagy – jegyezte meg halkan, mintha csak a szélnek beszélne.
Csak bólintottam, majd megemeltem a fényképezőgépet. Ő nem mozdult, kínálkozott minden apró részlet, a maszk finoman vésett mintázatot. Tipp: egy karakteres portréhoz ne csak az arcot keresd, hanem azokat a részleteket, amelyek mesélnek – a ruhát, a mozdulatokat, a környezetet.
A karnevál szívében, a Szent Márk tér kavargó tömegében egy pillanatra elvesztem a maszkok forgatagában. Az árkádok alatt hosszú árnyékok nyúltak a márványon, mintha a múlt maga is itt táncolna a jelen kavargásában. Tipp: ne félj kísérletezni éjszakai fotózáskor – egy finoman elmosódott alak vagy sejtelmes fényfolt épp azt a titokzatosságot adhatja hozzá a képedhez, amitől életre kel.
Velence lélegzik. Ahogy a hajnal első fénye végigcsorgott a kupolákon, itt hagyott egy darabot belőle a képeimen – tökéletlen, de igaz történetekben.