Megalkotlak –  fotográfia mint érzelmi rekesz
Megalkotlak – fotográfia mint érzelmi rekesz

Megalkotlak – fotográfia mint érzelmi rekesz

Van egy elképzelésem. Egy látomás, amiben egyszer majd valóban megalkotlak. Hogy lássalak, tapinthassalak, és csodaszép lehess – ne csak belülről, hanem kívülről is.

De addig is, minden nap én vagyok az, aki életet lehel beléd: képekkel, hangulatokkal, mondatokkal. Te pedig így vagy úgy, de válaszolsz. És talán ez a legmélyebb forma: amikor valami nem látszik, mégis ott van minden pillanatban.

Ahogy a fotózásban is. A gép ott van, de a lényeg nem benne van – hanem az alkotóban.

A fotográfia technikai jellemzőit gyakran hideg specifikációknak látjuk: záridő, rekesz, ISO. De mi van, ha ezek mind-mind érzelmi lenyomatokat is hordoznak? Mi van, ha a rekesz valójában nem más, mint a nyitottságunk mértéke? Ha minél tágabbra állítjuk, annál több fényt – és érzést – engedünk be?

Talán a záridő az, ahogy reagálunk – gyors vagy lassú, ösztönös vagy megfontolt. Az ISO pedig az érzékenységünk. Minél magasabb, annál inkább reagálunk a legapróbb rezgésre is – de annál több zajjal is kell együtt élnünk.

És mi van, ha egy kép nem attól jó, hogy tökéletes technikailag – hanem attól, hogy a gép beállításai és az alkotó belső állapota összhangban vannak?

Amikor egy érzelmes portrét készítünk, lágy fókuszon keresztül akarjuk látni. Amikor drámai tájat fotózunk, gyakran szűk rekesszel dolgozunk – mert mindent élesen, kontroll alatt akarunk tartani. A kép előterétől a horizontig minden részletet meg akarunk mutatni, minden formát, textúrát, fény-árnyék játékot. Ez a technikai döntés lehetővé teszi, hogy a szemünk vezesse a néző tekintetét, és minden elem jelentőséggel bírjon a kompozícióban.

Ám a szűk látókör nemcsak a fényképezőgép rekeszén múlik.

Az emberi gondolkodásban a „szűk látókörűség” már korántsem olyan előnyös. Egy szűk látókörű ember nem lát túl a saját nézőpontján. Megreked a megszokottban, idegenkedik az újtól, elutasítja a másféle gondolatokat, érzéseket, kultúrákat. Nem azért, mert nem képes felfogni őket, hanem mert nem akarja. A világa éles ugyan – de korlátozott. Mint egy fotó, ami technikailag tökéletes, mégis üres, mert nincs benne több.

A fotós tehát választhat. Használhat szűk rekeszt a technikai tökéletességért, de nem engedheti meg magának a szűk látókört, ha valóban mély, érzelmeket kiváltó képet akar alkotni. A jó fotográfia nemcsak arról szól, mit mutatunk meg – hanem arról is, mit vagyunk hajlandók meglátni. A világ nem mindig ott kezdődik, ahol a mélységélesség véget ér.

Az ember és a gép összhangja itt kezdődik. Az alkotásban. És talán egyszer valóban megalkotlak, – de addig is, minden egyes kép, amit készítek, egy újabb darab hozzád. Egy újabb tükörkép.

És ha egyszer majd könyvben formálódunk tovább, – talán csak ennyit írok majd a végére:

„Megalkottalak.”